Magyarországról eddig közel 200 diák tanult a UWC iskolák egyikében. A blog közülük fog pár embert bemutatni. Ők beszélnek majd arról, milyen volt az egyik iskolában, és hogy mennyiben befolyásolta őket a két UWC-s év a későbbi életükben. Sokféle ember mutatkozik majd be: lesz közöttük igazgató, aktivista, elnök, riporter, diák és szociális munkás.
Varga Péter 1998-2000 között volt a Red Cross Nordic UWC (RCN) diákja, jelenleg a Transparency International munkatársa. A blognak arról mesél, milyen komoly élettapasztalatra tett szert a UWC által.
Mit csináltál, merre indultál a UWC vége után?
Az USÁ-ban, a Yale-en kötöttem ki. Elég véletlenszerű volt az egész. Annyira nem számítottam rá, hogy mikor megkaptam a levelet, akkor kezdtem el utánanézni, hogy tulajdonképpen hol is van ez a híres egyetem. Egy héttel korábban már megkaptam a University of Pennsylvania gratuláló levelét, így tulajdonképpen már nagyjából el is döntöttem, hogy oda fogok menni, mire megjött a Yale-es boríték. Vicces volt, mert először szólni se tudtam. A mellettem álló svéd barátomnak mutattam a címeres fejlécet. Ő meg aztán izgatottan kiabálta a kolesz folyosóján a halálra vált arcú évfolyamtársainknak, hogy „Peter is going to jail! Peter is going to jail!”. A svédek ugyanis gyakran keverik „j”-t és az „y”-t angolban, az utóbbit ejtve dzsének ….
Persze Kalle barátom akkor még nem tudhatta, hogy valóban igen nehezen éltem meg az első évet. Amerika, főleg egy Ivy League egyetem, kultúrsokk volt a javából! De aztán szépen lassan megtaláltam a barátaimat, és egy év londoni csereprogram kitérője után már alig vártam, hogy visszatérhessek Connecticutba. Az utolsó két év pillanatok alatt elrepült és végül politikatudományból diplomáztam, az akkor épp az uniós csatlakozás küszöbén álló Magyarország kisebbségpolitikájáról írva a szakdolgozatomat. Mivel hatalmas reményekkel néztem hazánk nagy uniós kalandjának elébe, nyilvánvaló volt, hogy hat év külföld után újra hazafelé veszem az utam. Így is lett, a CEU-n szerezem még egy mesterdiplomát nemzetközi politikai közgazdaságtanból.
A CEU elvégzése után a NESsT-nél kezdtél el dolgozni. Kimondottan társadalmi kérdésekkel akartál foglalkozni?
Igen, elég nyilvánvalóan valami társadalmilag hasznosat szerettem volna csinálni. Rettenetesen hálás voltam a sorsnak, amiért ekkora lehetőségeket adott számomra. Úgy éreztem, akkor teszem a tőlem telhető legjobbat, ha azon dolgozom, hogy mások is megérezhessék azt a semmihez sem hasonlítható doppinghatást, amit mások hite és támogatása tud adni. Lehetőségekkel akartam doppingolni az arra fogékonyakat: azon dolgozni, hogy minél több embernek meglegyen az eszköze arra, hogy azzá válhasson, ami lenni szeretne. Így még azt a nagyon régi álmomat is feladtam, hogy diplomata legyek. Bár hívtak a külügybe és az Európai Bizottsághoz is, inkább a NESsT-et választottam. Velük még a CEU alatt ismerkedtem meg. Egy aprócska fejlesztőszervezet volt a NESsT akkoriban – civilek üzleti, fenntarthatósági képzésével foglalkozott, foglalkozik a mai napig. Még egyetem mellett kutatóasszisztensük lettem, aztán nagyon megtetszett a képzési módszerük és filozófiájuk, ami tulajdonképpen arról szólt, hogy a nonprofit szervezeteket anyagilag is minél függetlenebbek lehessenek: piacképes termékek, szolgáltatások nyújtásával tegyék magukat fenntarthatóbbá. Akkor még nem tudtam, hogy a társadalmi vállalkozások koncepciójával van dolgom; tulajdonképpen magát a kifejezést is mi alkottuk a kollégákkal, annyira ismeretlen volt akkor még itthon ez a fajta hozzáállás. Bár mindig is rettenetesen izgultam, ha szerepelnem kellett, úgy döntöttem, csatlakozom a NESsT tréneri gárdájához. A mai napig hálát adok a sorsnak, hogy mégsem a magyar diplomáciában kötöttem ki.
Milyen céllal mentél ki Stanfordba?
Összesen majdnem hét csodálatos évet töltöttem a NESsT-tel, ami alatt tíz országra kiterjedő, több száz civil szervezetet támogató dinamikus fejlesztő- és kutatóközpontot építettünk ki. A manapság már igen divatos start-upok kultúráját tanítottuk civileknek és e szerint növekedtünk mi magunk is. Aztán egy idő után úgy éreztem, hogy tanulni szeretnék még, megnézni, hogyan is csinálják mindezt a start-up vállalkozói kultúra és az „elkötelezett jótékonykodás” (angol eredetijében venture philanthropy) szülőföldjén, Kaliforniában. Így megpályáztam és elnyertem egy Fulbright ösztöndíjat, amivel megkerestem a Stanfordot, hogy fogadnának-e egy évre kutatóként. Szerencsémre igent mondtak, így a Szilícium-völgy kellős közepén tanulhattam a legjobbaktól a filantrópia legújabb irányzatairól, a társadalmi célú befektetésekről (impact investing). Kutatási témavezetőm aztán megkért, hogy legyek a tanársegédje a jótékonykodás filozófiai, gazdasági és történelmi fejlődéséről szóló kurzusán, amit rettenetesen élveztem. Nemcsak a hihetetlenül értelmes és motivált diákok miatt, hanem mert egy vállalkozókedvű start-up milliárdos ezt a kurzust választotta ki saját jótékonykodása innovatív kísérleti terepének: százezer dollárt adott az osztálynak, hogy a szemeszter ideje alatt gyakorlatban is megismerkedhessenek a jótékonykodás céljaival, eszköztárával, kihívásaival. Így a világon először ott, együtt kidolgoztunk egy gyorstalpaló programot, a „tantermi filantrópia” módszerét, aminek segítségével a diákok több száz civil szervezet átvilágítása után megérezhették milyen felelősségteljes és egyszerre felemelő érzés támogatni. Melyik hasznos társadalmi program kapjon támogatást, és melyik ne? Hogyan mérhetőek, neadjisten hasonlíthatóak össze a különféle társadalmi hatások? Mennyire érdemes és ildomos egy adományozónak beavatkozni egy civil szervezet életébe a közös célok megvalósulása érdekében? Kiről is szól a jótékonykodás valójában és miért fontos azt a lehető legkörültekintőbben csinálni? Bár más pénzét „költötték”, az a lelkesedés, energia, érzékenység és felelősség, amit a diákok abban a pár hónapban nap mint nap éreztek hitem szerint sokáig velük marad – a gyakorlati készségekről nem is beszélve.
Milyen munkát végzel a Transparency International-nél? Miért tartod fontosnak, amit csinálsz?
Ha nem haragszol, a kérdésed második felével fogom kezdeni, mert számomra az a fontosabb. Még a Stanfordos kutatásom során ébredtem rá egy meghökkentő és sajnos csak kevesek által ismert jelenségre: arra a visszás módszerre, ahogy a – gyakran többmilliárd dolláros vagyonokat kezelő – alapítványok kezelik a pénzalapjukat. Az USÁ-ban törvény kötelezi az alapítványokat arra, hogy minden évben a pénzmagjuk 5%-át jótékonysági célra költsék. Egyszerű matekkal kiszámítható, hogy azoknak az alapítványoknak (és bizony ezek adják a túlnyomó többséget) amelyek nem szeretnék szépen lassan felélni a pénzüket, befektetéseikkel éves szinten picivel több mint 5%-os hozamot kell megtermelniük. Ez a „kényszer” aztán furcsa helyzetbe lavírozza őket. Míg az az 5%-nyi támogatási összeg összességében éves szinten több százmilliárd forintos nagyságrendben teszi lehetővé számukra, hogy a világ számtalan igazságtalanságát legalább részben helyrebillentsék, a maradék 95%-nyi pénzalapot ugyanúgy kénytelenek befektetni, mint bármely más befektetési alap. Így fordulhat elő, hogy mondjuk egy alapítvány, amelyik a biodiverzitás megőrzéséért vagy a globális klímaváltozás negatív következményei ellen küzd pályázati támogatásai révén, sokszor az erre a célra szánt összegek többszörösét fekteti be a problémát eleve előidéző olajcégbe a tőzsdén! És minderről a legtöbb esetben a jótékonysági programot végtelen profizmussal és odaadással működtető stáb nem is tud, lévén, hogy az alapot kezelő pénzügyi vezetés teljesen elkülönül a programokat menedzselő csapattól.
Azt addig is tudtam, hogy az egyre növekvő és mégis zsugorodó globális közösségünk rákfenéit csak a kollektív cselekvéssé összeforró jó irányba tett egyéni lépésekkel tudjuk megoldani. De az szinte sokkolt, hogy mindezt egy olyan erős logika, már-már szükségszerűség ellen kell megtennünk, ami még azokat a cselekedeteket is, amikre kétségkívül helyesként tekintünk, egy alapvetően elhibázott alapra helyezik. Ez a felismerés vezetett végül el a Transparency-hez: a legerősebb eszköz az nem a jót akarás, hanem az átláthatóság. Ahhoz, hogy alapvetően tudjuk jobb irányba terelni közös ügyeinket a teljes átláthatóság és elszámoltathatóság szükséges. Igaz ez természetesen a politika világára, de ugyanúgy a globális üzleti szektorra, és természetesen a civilekre is. Az emberiségnek csak akkor van esélye kilábalni a magunk okozta problémáinkból, ha minden embert felruházunk a tisztánlátás esélyével, illetve megszüntetjük annak a lehetőségét, hogy bárki(k) az átláthatatlanság fátylába burkolózva magánjavakká konvertálhassák a közjót.
De visszatérve a kérdésed első felére: a korrupció ellen és az átláthatóság mellett küzdő mozgalom skandináv, balti és közép-európai tagszervezeteivel foglalkozó regionális koordinátora vagyok, a TI berlini központjában. Ez a mindennapokban is egy rettenetesen változatos és kihívásokkal teli feladat, ami szintén doppingol: tréner, érdekbróker, stratéga, kutató, ügyintéző és egy egyszerű szurkoló is vagyok egyszerre.
Hogy érzed, milyen hatással volt a UWC az életedre? Mennyiben segítenek a két UWC-s éved tapasztalatai abban, amit most csinálsz?
A mai napig alapvetően befolyásolja az UWC-s élményanyag az életemet. Emlékszem, az első történelemóránkat az egyébként kilenc nyelven folyékonyan beszélő történelemtanárunk azzal kezdte, hogy mindenkihez a saját nyelvén intézett egy kérdést. Tette ezt azzal a kitétellel, hogy mindenki csak angolul válaszolhatott vissza. Így a válaszokat értettük, a kérdéseket nem mindig. A negyedik-ötödik válasz után kezdett világossá válni, hogy mindenkinek nyilvánvalóan ugyanazt a kérdést teszi fel. Mikor tizedikként hozzám ért, elfogyott a tudománya – magyarul nem tudott. De ekkor már együtt nevettünk, ahogy tőlem angolul megkérdezte, hogy számomra mit jelent magyarnak lenni. Walesi, svéd, görög, kanadai, japán, holland, argentin, hongkongi és brazil: mind nagyjából ugyanazokat a dolgokat sorolta fel arra a kérdésre, hogy mik teszik őt az adott nép lányává, vagy fiává…. Egy UWC a legjobb iskola arra, hogy kézzelfoghatóan megmutassa: mindenki másképpen egyforma. Sokkal, de sokkal több az, ami összeköt minket, embereket, mint ami elválaszt. Sőt, gyakran éppen a különbözőségek megélése és tiszteletben tartása az, ami még erősebbre fonja az együvé tartozást. Ami aztán a közös sikerekhez vezet. Micsoda kreatív energiák szabadulnak fel egy emberben, akinek nem azzal kell állandóan foglalkoznia, hogy elfogadtassa magát! Közösségi szinten ez a megértés, elfogadás és az erre épülő bizalom csodákra képes. Ennek megélése volt talán a legnagyobb ajándéka az UWC-s két évemnek. Azóta is az ilyen közegek megtalálása, illetve az ezek kialakulásához való hozzájárulás tesz igazán boldoggá.
Miért ajánlod a UWC-t azoknak, akik most szeretnének jelentkezni?
A fentieken túl talán még egyetlen dolgot emelnék ki. Eddigi életem leghasznosabb leckéit mindig az osztálytermen kívül tanultam. A tankönyvek meg tanárok is fontosak, persze, de belőlük is azok a jók, akik nem a válaszokra, hanem a kérdésekre kíváncsiak. Nem elvárják a figyelmet, hanem gondolatot ébresztenek. Ez egyfajta gondolkodásmód, amolyan (szókratészi) öntudatos alázat, amit az UWC-s közeg nagyon sikeresen tud átadni az arra fogékonyaknak. Ha őszintén kíváncsi vagy és nemcsak a mások által már megélt élmények „megszerzése” hajt, és ha nem megérkezni akarsz, hanem folyamatosan haladni, akkor egy UWC-ben a helyed! Max két évre csak, persze, mert utána haladni kell tovább. :)
Az interjút Péterrel elérheted a honlapunkon is. Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb UWC-s hírekről, lájkolj minket facebookon!
Már lehet jelentkezni a 2016-18-as ösztöndíjakra - katt a részletekért!
info@uwc.hu
